Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Akita

 
Akita
Akita inu, Akita ken
Akita inu.jpeg
Fajtagazda ország
Japán
Osztályozás
Csoport:
5.Spiccek és ősi típusú kutyák
Szekció:
5. Ázsiai spiccek és rokon fajták
Fajtaleírás
Osztályozó szervezet: FCI
Érvényes standard: magyar
Kiadás éve: 2001
Wikimédia Commons

A Wikimedia Commons tartalmaz
Akita témájú médiaállományokat.

Az akita vagy akita inu (秋田犬), gyakran az írásjegy másik olvasata szerint akita ken) egy Japánból származó kutyafajta. Neve az Akita nevű japán tartomány és az inu (japánul -kutya) szóból tevődik össze. Nevezik még Matagi inu-nak a medvevadász múltja után. Az Akita a szamurájok kutyája volt, japánban az egészség és a jólét jelképe. 1999 óta megkülönböztetik az akita inu és a nagy japán kutya néven elfogadott amerikai akitának is nevezett fajtát. Az amerikai akita nagyobb vaskosabb fajta, sötétebb fejjel.

Több néven is ismeretes: - japán akita - akita inu - matagi inu

 

Leírás 

Az akita inu a legismertebb a japán spiccfajták közül, de a nemzetközi porondon csupán a közelmúltban jelent meg. Az Egyesült Királyságban és Amerikában az elmúlt években mutatták be kiállításon, s a japánok mindent megtesznek, hogy javítsák fajtatiszta állományukat. A vaddisznó-, őz-, sőt feketemedve-vadászatra kitenyésztett akita inu kétségtelenül hajlamos a szilajságra, de könnyen képezhető, és általában kiegyensúlyozott temperamentumú.Más kutyákat egyéb állatokat zsákmánynak tekinthet, ha nem velük együtt nevelkedett.Idegeneket nehezen tűr meg maga körül,természetéből adódóan védi területét (erre külön képezni nem ajánlott).A tanítást feltétel nélkül a gazdának kell végeznie, nem szabad kutyaiskolába adni.Rendkívül intelligens, könnyen tanul,de sűrűn előfordul ,hogy makacskodik. Az Akita nagyon család centrikus imád a gazdájával (ival) együtt lenni, nem érzi jól magát egymagában. Egy japán kormányrendelet a nagydíjas akitákat nemzeti kinccsé nyilvánította.,

Színek: vörös, szezám (sable), csíkos (brindl) és a fehér. A fent jelzett színeknél (kivétel a fehérnél) „urajiro”nak kell lennie. urajiro: fehér szőrzet a pofa szélső oldalain és az arcon, az állkapocs alatt, a torkon, a mellkason és a hason, a farok alsó vonalán és a lábak belső oldalain. . Farkuk hosszú, felfelé göndörödik. Szemük mélyen ülő, kis méretű, sötétbarna és fekete körvonala van. Orruk nedves fekete vagy a fehér színűnek hússzínű is lehet. Szájuk fekete, nem lóg lefelé, nyelvük rózsaszín. Fülük egyenesen áll felfelé, vagy kissé előrefelé mutat. Fejük alakja felülnézetből egyik csúcsán levágott háromszögre hasonlít.

Méret 

A kan magassága 67 cm, a szukáé 61 cm. Testsúlya 30–45 kg. Várható élettartam:10-12 év

Mozgásigény 

Nincs szüksége sok sétáltatásra, de nem lehet kennelben tartani.

Szőrzetápolás

Átlagos mennyiségű alkalmankénti (1,2 hetente) kefélésből áll. Tavasszal és ősszel szőrzetet vált.

Etetés 

Jó minőségű száraz , vagy konzerv kutyaeleség (lehetőség szerint kerülni kell a szóját, inkább rizs). napi adagja kb: 0,5 kg

Előnyei 

  • Erős és bátor
  • Könnyen képezhető
  • Elsőrangú házőrző
  • Sokoldalú vadász és apportőr
  • Jó temperamentumú
  • Intelligens
  • Nagyon hűséges, de csak gazdájához
  • Feleslegesen nem ugat

Megszívlelendő 

  • Erélyesen, de kíméletesen kell fegyelmezni.

Érdekesség 

Magyarországra az első akita Japánból érkezett. Farkasházi Miklóshoz és nejéhez, Farkasháziné Folkmann Zsuzsához. Ők honosították meg az országban. Ez idáig Európában se volt gyakori a fajta, sőt talán az első magyarországi jövevény volt Európában is az első.[1]

Ainu

Fajtajellemző:
vadászkutya.
Marmagasság: 47-55 cm.
Testtömeg: 25-27 kg.
Táplálékigény: 1560 g/nap.
Alomszám: 5-6 kiskutya.
Várható élettartam: 12-14 év

Leírása: Középtermetű, erőteljes felépítésű, izmos kutya, feje spiccszerű. Szeme sötétbarna. Füle kicsi, hegyes, felálló. Nyaka rövid, izmos, háta feszes, ágyéka széles, mellkasa mély. Végtagjai párhuzamosak, erőteljesek, mancsa kerekded, ujjai zártak. Farka a hátára kunkorodik. Szőrzete rövid, testhez simuló, csíkos és vörösesbarna is.
Eredete: A Kr. e. 10. században telepedett le Japánban az ainu törzs; szánhúzó kutyáikból alakult ki az ainu. Eredeti neve: Hokkaido.
Tulajdonságai: Kiváló tájékozódási képességéről legendákat beszélnek. Makacs, elszánt, hűséges.
Alkalmazása: Valamikor régen Japánban medvére vadásztak vele. Ma is elsőrangú vadászeb, de használják házőrzőként és kísérőként is.

 





Az intelligens, találékony és jó alkalmazkodó farkas valószínűleg a legnagyobb területen elterjedt faj a ma élő emlősök közül. A szürke farkas régen az északi féltekén mindenütt gyakori volt, s jól megélt a legkülönbözőbb élőhelyeken, a síkságtól az erdőn át a kopár hegyoldalig, a félsivatagtól a sarkvidéki tundráig. Hogy ebben a változatos környezetben boldoguljon, megtanult elbánni a legkülönbözőbb zsákmányállatokkal, a rovaroktól és az egerektől az olyan kolosszusokig, mint a bölény, a jávorszarvas vagy a pézsmatulok. Ragadozóként párját ritkítja, ám életmódjának van egy súlyos hátulütője: közvetlen vetélytársa lett az embernek, és elterjedési területének legnagyobb részén elkerülhetetlenül alulmaradt az egyenlőtlen küzdelemben. A vörös farkas (ez egykor az Egyesült Államok délkeleti részét népesítette be, ma már rendkívül ritka, vadon élő példánya talán már nem is létezik), valamint a szürke farkas. Ez utóbbi még viszonylag elterjedt Kanadában, Alaszkában, Kelet-Európában, Skandináviában, Oroszországban, a
Közel-Keleten, Közép- Ázsiában és Szibériában, de populációi e területen legnagyobb részén rendkívül ritkák. A szürke farkasnak több különálló alfaja van, ilyen a sarkvidéki farkas, a kanadai erdei farkas - az észak- amerikai erdőségek lakója-, a közép-ázsiai sivatagok pusztai farkasa és a közönséges farkas, amely még ma is lakja Kelet-Európa és Skandinávia erdőségeit, hegyeit. A pusztai farkas karcsú, halvány szőrű állat, összehasonlítva Európa és Észak-Amerika szürke erdei farkasaival, míg az északi tundrán honos sarkvidéki farkas nagyobbra nő, és vastag, fehér bundát visel. A farkasfalka voltaképpen nem több mint egy
nagy család; ritkán számlál húsznál több egyedet.A legtöbb falkában hat-nyolc felnőtt állat  van; vezetőjük a domináns pár,más néven az alfa-hím és az alfa-nősét.
Rendes körülmények között az egész falkában csak ők szaporodnak, és a kisebb falkában a többi kifejlett állata rendszerint az ő előző évben született, teljesen felnőtt, de saját territóriumot nem birtokló utódok. A farkasok erősen társas hajlamú állatok; viselkedésükre azonban nemcsak együttműködést parancsoló falka ösztönűknek, hanem a csoport rangsorában elfoglalt helyüknek is döntő befolyása van. A hierarchia csúcsán az alfa-pár áll- a hím kissé domináns a nőstény fölött -, az ő akaratuknak a csoport összes többi
tagja aláveti magát. Ha az alfa-pár egyik tagja kihullik a csoportból, egy másik állat lép a helyére. Ilyenkor a falkában versengés alakul ki a vezető pozíció megszerzéséért, de komoly párviadalra csak ritkán kerül sor, mert az sérülést vonhat maga után, és a falkának nélkülöznie kellene egy hasznos segítőtársat a vadászatokon. Éppen ezért a párharcok szigorúan jelképesek. Minden állat is meri a helyét a falka rangsorában, de csak egy bizonyos pontig. Valahányszor a falka összegyűlik, újra meg újra elismételik társas
szertartásaikat, részben a rangsor megerősítésére, de részben érvényességének ellenőrzésére. Néha átrendeződés történik, és egy magas rangú állat egyszer csak alacsonyabb pozícióban találja magát. A rangjától megfosztott farkas eseteként jobbnak látja önállósítani magát.

A szürke farkas még ma is eléggé eterjetebb, viszont a vörös farkas (fent) talán már ki is halt egyetlen előfordulási helyén az Egyesült Államok délkeleti részén.
Szaporodás

Késő tavasszal a farkasfalka viselkedése megváltozik. A lakókörzet egészére kiterjedő nomád vándorlást felváltják a rögzített táborhelyről kiinduló vadászatok. E hely választása a vemhes nőstény előjoga - rendszerint ő egyben a legmagasabb rangú nőstény a falkában, s ő az, amelyik a falkavezér hímmel párzott tél vége felé (a farkasoknál a párkapcsolat többnyire egy életre szól). Hétheti vemhesség után négy-hét vak, magatehetetlen farkaskölyköt hoz a világra. Az ellést követő három hétben szinte ki sem teszi a lábát a vackából, táplálékkal a párja látja el. A falka többi tagja is ott sürgölodik körülötte, ők is kiveszik a részüket az anya és késobb a kölykök etetéséből. Ha kell ők vigyáznak a kölykökre míg az anyafarkas vadászik. Két vagy három hónappal késöbb a kölykök már lépést tartanak a falkával, a vacokra többé nincs szükségük, de szüleikkel még évekig együtt maradnak. Ezalatt megtanulják, hogyan, hol és mire vadásszanak, de végül különválnak a szülői falkától, s megpróbálnak saját falkát alapítani.

 

 


A legfiatalabb, legalacsonyabb rangú farkasoknak nincs sok vesztenivalójuk. Idővel ők is hátat fordítanak a falkának, megpróbálnak párt keresni és saját falkát alapítani. Az ilyen "magányos farkasok" általában fiatal példányok, és sokszor nagyon hosszú vándorlás vár rájuk. A magányos farkas minden lépésére nagyon vigyáz. Igyekszik elkerülni más falkák territóriumát, és sohasem csap zajt, mert könnyen pórul járhat, ha egy idegen falkával összetalálkozik. A falkákon belül ritka ugyan a véres küzdelem, de a külső betolakodóval szemben a falka összefog, és kíméletlenül elbánik vele. Ha a magányos farkasnak sikerül is elkerülnie a fajtársaival való találkozást, könnyen mezőgazdasági területre vetődhet, ott esetleg megöl egy birkát, és lelövik. Ősszel és télen a farkasfalka nomád életet él a territóriumánál nagyobb (lakókörzetnek nevezett) területen. Azokon az erdős vidékeken, ahol bőven akad zsákmány, a falka lakókörzete viszonylag kicsi és jól körülhatárolt - mintegy 100 km2 -, ha azonban kevés az elejthető préda, akkor legalább tízszer ekkora. A sarki tundrán élő, rénszarvasra vadászó farkasok követik zsákmányállataikat éves vándorlásaik során - sokszor minden szarvascsordának megvan a falkák között a maga állandó "partnere" -, és hatalmas területeket barangolnak be. Alaszkában nyomon követtek egy ilyen falkát, s kiderült, hogy az hat héten belül több mint 1100km-t tett meg, nagyjából 13 000 km2-t pásztázva át.

 


                             

Ilyen hatalmas területet egyetlen farkasfalka sem nyilváníthat a magántulajdonává, de az erdős vidéken, kis lakókörzetben élő falkák az adott körzetet sokkal inkább saját territóriumaként kezelik. A falka tagjai szagjelzéssel látják el a terület jellegzetes pontjait, különösen a határövezetekben. Ezek a jelek tudatják a szomszédos farkasokkal, hogy a területre "belépni tilos". A szagjelzés a farkasok egyik fő kommunikációs eszköze. Másik ilyen eszközük az üvöltés. A falkák közötti összecsapásoknak nem szokott jó vége lenni, ezért rendszerint mindegyik falka jól jár, ha jelenlétét üvöltéssel messziről hírül adja. Viszont a portyázó farkasok azért üvöltenek, hogy az erdőben szétszóródva is kapcsolatban maradhassanak egymással. Amikor egy falka üvölteni kezd, rendszerint az összes többi, hallótávolságon levő falka követi a példáját, és félelmetes hangzavar kerekedik. Előfordul azonban, hogy az egyik szomszédos falka csöndben marad, ez akkor szokott elofordulni ha az a falka kicsi, s ezért sebezhető, tagjai tehát inkább elsomfordálnak. Hasonló okból a magányos farkas sem üvölt soha. A hallgatásnak más oka is lehet. Például az, hogy a lapító falka el akarja foglalni a szomszédos territóriumot, és lesből támadva akarja meglepni ellenfelét. Az ilyen támadások nem ritkák azokon a vidékeken, ahol nehéz gazdátlan territóriumot találni.

A farkas nem válogatós: mindent megeszik, amit csak eltud kapni. Nyáron egészen különös dolgok szerepelnek az étlapján - madarak, békák, bogarak, sőt néha még zuzmók, gyümölcsök is. A dögöt is megeszi, és a farkasok rossz hírére a régi időkben valószínűleg az a tény is hozzá járult, hogy a keselyűkhöz hasonlóan halott emberekről is leették a húst. Ezek a táplálékok jól jönnek a farkasoknak, de ha már vadásznia kell, mindig a legnagyobb zsákmányt választja, mert így térül meg a legjobban vadászatba fektetett energia. Az egyedül vadászó farkas számára tehát egy kisebb szarvas vagy egy birka a legkifizetődőbb zsákmány, de ha egy egész falka együtt vadászik, akkor minél nagyobb a préda, annál jobb. A falkában vadászó farkasok képesek elbánni egy 500 kg-os vagy még nagyobb felnőtt jávorszarvassal is, amelynek súlya tízszer nagyobb, mint egy jól megtermett farkasé. Ilyen hatalmas zsákmány elejtéséhez erő, elszántság és összehangolt csapatmunka kell. A vadászó farkasok leginkább az orruk után mennek. Amikor a falka szagot kap, a farkasok megtorpannak, együttesen fölemelik fejüket, a szag irányába fordulva, izgatott farkcsóválás közepette ízlelgetik az orrcsiklandozó illatot. Hogy ezután mit tesznek, az a terepviszonyoktól függ. Nyilt terepen a falka egyből támadásba rendül. Erdős területen viszont jó esélyük van arra, hogy észrevétlenül közelebb lopakodhassanak a prédához, annál is inkább, mivel - a szagot követvén - ellenszélben közeledhetnek hozzá. Ha magányos prédával van dolguk, sikerrel járhatnak, de a kiszemelt áldozat többnyire megérzi a veszélyt, és védekezik. Ha nagy termetű, akkor pl. szilárdan lecövekel, és nagyokat rúg patás lábaival. Ezzel komoly sebeket is ejthet, olykor halálosat is. Ha a préda futásnak ered, a farkasok üldözőbe veszik, de ha nem csökken a távolság, feladják a hajszát: nem pazarolják az értékes energiát.

A nagyobb zsákmányállatokat, például a jávorszarvast a farkasok falkában támadják meg. A sikeres vadászat után először a falkavezér (alfa-hím) eszik, majd szigorú rangsor szerint követik őt a többiek.


A kifejlett, erős, egészséges állatoknak rendszerint nincs okuk rá, hogy féljenek a farkastól. A falka a nagyon fiatal, az idős, a lesántult és a beteg állatokat szemeli ki, mivel azokat könnyebb elejteni. Jól látszik ez akkor, amikor a farkasfalka rénszarvasok vagy pézsmatulkok csordáját támadja meg: a csapattól elmaradó példányokat veszi célba, s így mindig a csenevészebbeket ragadják el. Ennek következtében az a csorda, amelyre rendszeresen támadnak rá farkasok, egészségesebb lehet, mint az, amelyik teljes védettséget élvez. A farkasok, ha már lelepleződtek, megpróbálják megrémiszteni a csordát, hogy az állatok futásnak eredjenek, és azt, amelyik a legkönnyebb zsákmánynak látszik, elszakíthassák a többitől. Ha a csorda rendezi sorait, a farkasok tehetetlenek, mert a kifejlett állatok patájukkal, szarvukkal, agancsukkal megvédik a fiatalokat.        

Az együttműködés javíthatja a farkasok esélyit. A falka két vagy három tagja elrejtőzik, miközben társaik futásnak erednek, és feléjük tereli a csordát. Amikor a menekülő észreveszi, hogy kelepcébe került, a jó erőben lévők esetleg cserben hagyják a gyengébbeket. Ha az egyik farkas elejt egy állatot, egy másik a segítségére siet, s a kavargó porban, paták verdesése közepette a földre terítik. Először mindig az alfa-pár veszi ki részét az evésből, majd rangsor szerint a többi farkas is. Ha a zsákmányból még marad, azt betemetik, hogy megmaradjon későbbre, vagy egyszerűen otthagyják, egy közeli patakban megmártóznak,
alszanak egyet, majd visszatérnek, és még egyszer belaknak. A kölyköknek vagy a szoptató nőstényeknek, szájukban vagy gyomrukban visznek a zsákmányból. A farkas 10 kg húst is meg tud enni egyszerre. A csontokat a legkisebb húsdaraboktól is megtisztítják. Sokszor napokig is koplalnak, mivel vadászataik 90 százaléka sikertelen. Sikeres vadászatait maximálisan ki kell aknáznia ahhoz, hogy fenntartsa magát.
A szürke farkas több alfaja kihalt, a többi veszélyeztetett A vörös farkas a szabad természetben talán már kis is halt.

Farkas

Latin neve:  Canis lupus
Rend: Ragadozók
Család:  Kutyafélék
Élőhely:  Észak-Amerika, Oroszország, Észak-Európa, Kárpátok
Súly:  17-77 kg
Hossz:  160 cm
Szaporodás:  4-7 kölyök
Táplálkozás:  őzek, szarvasok, bogyók, gyümölcsök, dögök, háziállatok


Forrás:Wikipédia,vadállatok.hu

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Tadalafil Cheapest Online StevDeerne

(Stevunsuck, 2019.09.20 10:49)

Buy Tadacip Cipla Como Tomar Cialis <a href=http://cialislis.com>cialis 5 mg</a> Viagra Kaufen Schweiz