Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ikebana

 
Ikebana

Ikebana: A hagyományos japán virágrendezés művészete.

Vallásos eredete a 8. századig nyúlik vissza. A monda szerint a szerzetesek összeszedték a viharok által letört ágakat, gallyakat, virágokat és vízbe helyezték, hogy a növények életét meghosszabbítsák. Díszül szolgáltak szobraiknak, oltáraiknak is. A díszeknek neveket adtak, melyek az ikebana ősei. A fiatal japán lányok nevelésének elengedhetetlen része volt az ikebana művészetének elsajátítása. Az ikebana kompozíció a nyugati virágkötészettől eltérően nem a tömeggel hat, hanem inkább az üres terekkel dolgozik. Színekben visszafogott, kevés anyaggal próbál erős kompozíciós hatást elérni. A szimmetria helyett inkább a kiegyensúlyozott aszimmetriát alkalmazza, mellyel a természet teljességét szimbolizálja. A teljesen kinyílt virágot ritkábban alkalmazza, főleg bimbót, rügyező, vagy száraz ágat, száraz levelet alkamaz, az élet változását, és a múlandóságot jelképezve.

A legősibb típusú elrendezés a grafikus hatású ág arányait veszi alapul, mely meghatározza a kompozíció terét. Ez a tartóedény magasságának és szélességének összegének másfélszerese, a szimmetriatengelytől 10°-15°-kal hajlik el. Ehhez kapcsolódik a földet szimbolizáló elhajló ág, mely a szimmetriatengellyel 60°-75°-ot zár be. Kettőjük közé kerül a szimmetritenygelytől 45°-os elhajlásban a az ég és a föld között cselekvő ember jelképe. Ennek magassága a főág háromnegyede, míg a földet szimbolizáló ág ennek háromnegyede. A közéjük helyezett levelek, virágok a kompozíció alsó harmadában foglalnak helyet.

Ezt az elrendezést a későbbi formák vezérelvként fejlesztették tovább. A legkorábbi stílus, a rikka buddhista templomok díszeként szolgált magas vázákban, égbetörő kompozíciókkal. Az első komoly ikebana iskolát ebben a stílusban hozták létre. Mikor az ikebana a 18. században a teaszertartások részévé vált, az intimebb nageire stílus került előtérbe. A stílus egyszerűbb, a szellem és a szépség összhangja válik fontossá. Ez a kinyílt virág és az eldőlésből feltekintő bimbó párbeszéde. E kettőt ötvözi a 19. században kialkított szeika stílus, mely ünnepélyességben nem ér fel a rikkával, de gazdagabb, mint a nageire. Formájában már európai virágok is előbukkannak.

Az ikebana kompozíciók bronz-, kerámaia- vagy faedényben kapnak helyet. Ezek is részesei a virágrendezésnek. A különböző dőlésszögeket biztosító peckek itt kapnak helyet. A szögekkel vagy tűkkel rögzítő tárgy neve kenzán, ezt teszik lapos edénybe vagy akár vázába.

Az ikebana-kompozíciót bárki elkészítheti. A lényeg a változékonyságon alapul, egy-egy kompozíció ugyanis egy virág pótlásával hasznavehetetlen. Ez alkotóját folyton arra ösztökéli, hogy újabb és újabb növényeket fedezzen fel, ha korábban gyomnak is hitte őket. A növényeket tápláló vizet nehéz cserélgetni, ezét gyakran tartósító sót tesznek bele vagy gyakran vágják az alsó részeket, hogy minél tovább ékei legyenek a szobának. Valódi művészeti értéket azonban komoly tanulások és gyakorlások árán lehet elérni. Az ikebana stílusok mára már kevésbé szigorúak, de a valódi, tradicionális művészetet végző mesterek gyakorlatilag már egy szál növény állásából is meg tudják határozni, mely stílusban készült a kompozíció, ha azt egy másik mester készítette. Egy mestermű komoly jelentésekkel bír, minden egyes növénynek megvan a szimbolikus jelentése, mely nem csak a fajból, fajtából, de a nyílási állapotból, a növények elhelyezéséből és egymáshoz viszonyulásukból is fakad.

Forrás:Wikipédia

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.